A Gellért tervei végül két nyertes pályázat összeolvasztásából születtek meg, az építészek Sterk Izidor, Sebestyén Artúr és Hegedűs Ármin voltak. A hatalmas, szecessziós stílusú szálloda központi kupoláját római fürdők ihlették, reprezentatív helyiségei, az éttermek, társastermek mind a Gellért térre és a dunai panorámára nyíltak. Az új szállodában olyan, ma már nehezebben értelmezhető helyiségek várták a vendégeket, mint az író- és olvasóterem, női szalon és zeneterem – mind olyan igényeket kiszolgálva, amelyeket a vendégek manapság már a recepció előtt álldogálva a telefonjukkal oldanak meg. A szálloda diófa burkolatú nagy étterme mellett további, a nagyközönség számára is nyitott vendéglátóhelyeket alakítottak ki.

A majdnem kétszáz szobával nyitó szállodában a lakosztályokat termál- és szénsavas vízzel is ellátták, így a gyógyvíz csodálatos hatását a kiváltságos vendégek a saját fürdőszobájukban is élvezhették. A fürdő Kelenhegyi útról nyíló főbejáratán keresztül jutunk a gazdagon díszített előcsarnokba. Ha felnézünk, a magyar szecessziós építészet egyik fontos törekvésének példáját láthatjuk: a magyaros hímzésmotívumokkal dekorált mennyezet a népművészeti formakincs beillesztésének példája egy modern, városi stílusba.

Innen nyílt a kolostorudvarokra emlékeztető díszudvar összetolható üvegtetővel, zenekari fülkével és az oszlopcsarnokkal, ahol egyrészről inni lehetett a gyógyvízből, másrészt körbeölelt egy befüvesített területet. Itt lehetett kijutni a szálloda mögötti, sétautakkal ellátott kertbe. Az oszlopcsarnok feletti terasz hamarosan az egyik legelegánsabb fővárosi találkahely lett. A fürdőben a Zsolnay-csempékkel borított díszes medencék, zuhanyozók, kádfürdők, masszírozótermek, forró légkamrák és letörlők mellett a körültekintő építészek külön kérésének megfelelően iszapkezelésekre szolgáló helyiségeket is kialakítottak. A mai szemmel nézve kifejezetten díszes épületről az átadás évében, 1918-ban a Magyar Iparművészet folyóirat a következőket állapítja meg: „Általában komoly, egyszerű minden: a barokk palotaépítés alapjáról modern irányban fejlesztett építészeti nyelvben csak itt-ott csendülnek meg magyaros, keleties akkordok.”

Persze a fényűző szecessziós fürdő nem mindenkinek tetszett. Az eredeti tervek között még szereplő, aztán soha meg nem épült népfürdő fájó pont maradt sokaknak, és felmerült a kérdés, vajon kik és kiknek építették ezt a „kéjvárat”, amelynek teraszairól „lánckereskedők[1] famíliáinak dallamos rikácsolásai” csaptak az utcán elhaladó kevésbé tehetősek fülébe, mint azt a Magyar Kultúra tudósítója megörökítette. Alig egy hónappal a Gellért megnyitását követően kitört az őszirózsás forradalom, majd megalakult a Tanácsköztársaság, amivel nehezen lehetett összeegyeztetni a Gellért fényűző kialakítását. Mindenesetre itt működött az első kerületi választási bizottság székhelye (akkor még másképp tagolták Budapest kerületeit), később pedig a Vörös Őrség állomásozott az épületben.

Nem sokkal a kommün bukása után történt, hogy Korda Sándort, a később világhírűvé lett filmrendezőt és producert letartóztatták, és ide, a Gellértbe hurcolták kihallgatásra. Korda ugyanis aktívan dolgozott a filmgyártás átalakításán a Tanácsköztársaság hónapjai alatt. Elfogása hírére felesége, Mária és a bátyja, Zoltán azonnal Duna-parti szállodába siettek, ahol a liftben meghallották, hogy Horthy egyik embere azzal fenyegetőzik, „ma éjjel a szart is kiverem ebből a Korda nevezetű kommunista bibsiből” – mint azt Marton Kati megörökíti könyvében. Korda Mária Heltai Jenőn keresztül elérte, hogy végül elengedték a férjét, aki ezek után külföldön a filmtörténet egyik legnagyobb karrierjét csinálta meg, és a kis alföldi faluból, Túrkevéről származó „kommunista bibsit” később Angliában még lovaggá is ütötték.

A két világháború között a szálloda és a fürdő végre betöltötte eredeti funkcióját, de a gazdasági válság tovagyűrűző hatása elérte a Gellértet is, a komplexum tehát sokáig nem váltotta be az eredetileg hozzá fűzött reményeket. Az alacsony forgalmat nem csak a szálló kapacitásának bővítésével igyekeztek orvosolni. A sportrajongó kormányzó nevével fémjelzett korszakban a mozgáskultúra óriási fejlődésnek indult, egyre többen keresték azokat a fürdőket, ahol úszni is lehetett, nem csupán pihenni. Sebestyén Artúr tervei alapján megépítették a ma is gyerekek és felnőttek tömegeit elbűvölő hullámfürdőt, majd a télikertet is úszócsarnokká alakították át, hogy az úszókat a téli hónapokban is tudják fogadni.

Az 1920-as évek végétől a már ekkor is legendának számító Gundel Károly vette át a Gellért vendéglátóhelyeinek működtetését. A két brand egyesítése óriási sikert aratott: 1928 végén már kétezer főre terítettek a szilveszteri vacsorához, a fürdőcsarnok és a télikert pedig a „vacsorázás kényszere nélkül” várta a táncolni vágyókat. A Gellért konyhája annyira népszerű lett, hogy aki megtehette, házhoz vagy „céghez” is hívta a csapatot, ha rendezvényt tartottak otthon vagy a vállalatnál. A Gundel-konyha egészen ördöngös logisztikai bravúrokra is képes volt, egy alkalommal például ötszáz vendégnek szolgáltak fel egyszerre libamájfelfújtat. Legendás az Operaházban szervezett vacsora is, ahol az utolsó felvonás alatt mindössze húsz percük maradt négyszázötven fő részére nyolc teremben megteríteni. Az egyik piarista bálon még ezt is felülmúlták: a szállodai étterem teljes berendezését elszállították a bál helyszínére, az Ügyvédi Kamarába. A Szinházi Élet nem véletlenül állapította meg: „...amióta Gundel átvette az étterem vezetését, a legjobb pesti társaságok itt adnak egymásnak találkozót. Ma már nemzetközi hírneve van Gundel konyhájának, s a külföldi nem utazik el anélkül Budapestről, hogy ne ebédelne vagy vacsorázna néhányszor a Gellértben.”

[1] Valószínűleg a kapitalista nagytőkésekre gondol a cikkíró, akik láncban kereskednek.

MEGRENDELÉS

Rendeld meg most a könyvet, hogy biztosan hozzájuss!

Tovább a megrendeléshez